Iparági hírek

Az elmúlt években a technológia fejlődésével a gyártási formák is bőségesebbek lettek, legreprezentatívabb a hagyományos szerszámgép és a nagyformátumú 3D nyomtatás új technológiája. Eddig mindkét technológia megtalálta a maga rést, akkor mi volt a különbség köztük?

A legtöbb 3D-nyomtatás ügyfelet kinyomtatják tesztelés céljából, ami szimulálja a termék használati jelenetét. Például ennek a terméknek van egy átviteli eszköze, és azt ki kell nyomtatni, hogy teszteljék, a tervezett átviteli eszköz megvalósítható-e. A különböző funkcionális követelményekhez különböző 3D nyomtatási anyagokat kell használni. Mutatjuk a 3D nyomtatás nagy szívósságú fényérzékeny gyanta jellemzőit és milyen funkcionális tesztekre alkalmas.

A 3D nyomtatást additív gyártásnak is nevezik. Ez egy általános technológia, amely porított fém vagy nem fém ragasztóanyagokat használ a digitális modellfájlok alapján rétegenkénti nyomtatással objektumok megalkotására. A 3D nyomtató feldarabolja a digitális modellt, majd hagyja, hogy a nyomtatófej az előre beállított pályának megfelelően ismételten ráterítse az anyagot a nyomtatólemezre, és egyesítse a folytonos anyagrétegeket, amíg meg nem alakul a végső háromdimenziós modell. A fúziós leválasztási technológia (FDM, Fuse Deposition Modeling) és a fényre keményedő technológia (SLA, Stereolithography) jelenleg a két legelterjedtebb 3D nyomtatási technológia a piacon. Mivel a két technológia hosszú fejlődési múltra tekint vissza, legyen szó profiról vagy amatőrről, általában ezt a két technológiát használják belépési lehetőségként a 3D nyomtatókkal való érintkezéskor, így a jelenlegi 3D nyomtatási technológiák közül is ők a legérettebbek. Legyen szó prototípuskészítésről, modellbemutatóról vagy általános alkatrészgyártásról, bár mindkettő viszonylag hasonló alkatrészeket tud nyomtatni a felhasználók számára, a legmegfelelőbb 3D eljárás és anyagok kiválasztása a tényleges gyártási folyamatban továbbra is szükséges. Sok részletre kell figyelni. Hasonlítsuk össze e két eljárás előnyeit és hátrányait, és milyen körülmények között érdemes alkalmazni. Az FDM technológiás 3D nyomtató működési elve az, hogy az olvadt hőre lágyuló műanyagot a 3D nyomtatási platformra extrudálják, és rétegenként fektetik le a végső 3D modell megalkotásáig. Az FDM technológiát használó 3D nyomtatóanyagoknak számos fajtája létezik, az elterjedtebb ABS-től, PLA-tól a különféle továbbfejlesztett porokkal adalékolt kompozit anyagokig, így az FDM 3D nyomtatók alkalmazási területei nagyon szélesek. Ugyanakkor az FDM technológia nyílt forráskódjának köszönhetően a rajongók testre szabhatják a 3D nyomtatót, így a nyomtatási beállítások és a hardvertartozékok a különböző igények szerint változtathatók, hogy megfeleljenek a speciálisabb forgatókönyvek igényeinek. Az SLA technológiájú 3D nyomtató UV lézerrel vagy fényvetítővel folyamatosan nyomon követi az objektum minden szeletrétegét, és a fényérzékeny gyantaréteget megkeményedett műanyaggá köti, amíg a végső 3D modell meg nem alakul.

Egyes modellek mindig nem nyomtatnak jól, mert a szerkezet vagy a felület túl bonyolult. Amikor ezzel a helyzettel találkozunk, módosítanunk kell a modellezést a 3D nyomtatás egyes jellemzőinek megfelelően. Íme néhány tipp a modellezéshez, és úgy gondolom, hogy hasznos lesz néhány olyan rajongó számára, akik most ismerkednek a 3D nyomtatással.

A 3D nyomtatókat ismerő barátok tudják, hogy az FDM 3D nyomtatókban használt szálak lineáris anyagok. Az átlagos ára körülbelül 40-50 USD. Tehát mi történik, ha a 3D nyomtatókban használt szálak már nem lineáris anyagok, hanem közvetlenül használhatnak szabványos hőre lágyuló szemcsés anyagokat?